Hogyan is lehetne gyermeki rajongás nélkül, visszafogott és faarcú stílusban írni egy olyan univerzumról és annak szülöttéről, mint a Star Wars, valamint a Battlefront? Amikor az első, a játékmenetet bemutató felvételek és előzetesek napvilágot láttak, nagy eséllyel nem én voltam az egyetlen, aki a hihetetlenül látványos képsorokat elnézve teljes testében megborzongott, visszavedlett gyermekké és önfeledten ujjongott. Nem érdekelt, lesz-e kampány, az sem, hányszor okozott már csalódást a kiadó. Egyszerűen a részesévé akartam válni: az Endoron rohangálni a fák lombjai alatt, vagy a Hoth hóbuckái között küzdeni vérszomjas ellenfeleimmel. Azonban mindenki életében eljön az a pillanat, amikor fel kell nőni, túl kell lépni a gyermeki vágyakon és érzéseken, esetemben pedig erre a megreformált Battlefront nyújtott szomorú és fájdalmas apropót. A Birodalom ismét visszavágott, ezúttal az Electronic Arts képében.
Eligazítás kezdő rohamosztagosoknak
Akik esetleg lemaradtak a több mint tízéves Battlefront-sorozat korai szárnypróbálgatásairól, egy többjátékos módra kihegyezett lövöldözős programot képzeljenek maguk elé, amiben a játékosok egyik fele a lázadókat, a másik a birodalmiakat irányítja. A meccsek hatalmas pályákon zajlanak, a játékmenet alapját pedig a Battlefield-széria képezi. Vannak tehát járművek, felvehető extrák, sok-sok fegyver és néhány teljesítendő feladat, ezeken múlik a galaxis sorsa.
Első körben jelezném, hogy a DICE-nak ezúttal sikerült egy technikai értelemben kiforrott játékkal előállnia. A Battlefield 4 csúfos startjához képest a Battlefront a premier pillanatától kezdve játszható, mi több, egy közepes, többéves PC-n is egész jól fut, köszönhetően a grafikusmotor skálázhatóságának. Akik csúcskonfigurációkkal csapatják, dörzsölhetik a tenyerüket a 4K-s textúrákra, noha a látvány már közepes beállítások mellett is kifejezetten szép. Aki nem PC-n, hanem konzolon adná fejét a csoportos puffogtatásra, az készüljön fel rá, hogy a korongról hiába települ villámgyorsan a játék, akár órákon át is harcolhatunk Vaderrel a gaz lázadók ellen, miközben a háttérben további tartalmak másolódnak fel a merevlemezre. Mindez tehát egy interaktív töltőképernyőnek felel meg, aminél hullámokban jönnek az ellenfelek, mi pedig újra és újra lezúzzuk az arcukat. Emiatt részben már akkor elunjuk az egyszerű játékmenetet, amikor jószerivel még nem is találkoztunk vele.
NosztalGuru
Minden, ismétlem, minden a klasszikus filmekből táplálkozik, avagy a helyszíneket és fegyvereket, karaktereket és járműveket egy az egyben a korai mozikból emelték át, és persze John Williams örökérvényű dallamait hallgatva folytatjuk az évtizedekkel ezelőtt megkezdett, nagyszabású harcot. Hogy egészen pontosan mi történhetett, avagy a gaz lázadók miért támadták meg a békéért és rendért minden követ megmozgató birodalmi rezsimet, azt nem tudhatjuk, de nagy eséllyel betiltották a pletykamagazinokat és az előre megrendezett valóságshow-kat, így nem volt már mivel elütni az időt.
A lényegre térve: korrekt és sok mindenre kiterjedő oktatómód várja a kezdőket, így több járgány irányítását is elsajátíthatjuk egy-egy megrendezett „küldetés” során, valamint lehetőséget kapunk arra is, hogy magányosan vagy barátokkal hordázzunk a túlélésre összpontosító, tizenöt körön át egyre több gépi ellenfelet a nyakunkba zúdító Survival játékmód során. Azonban az internetes küzdelmeket és majdhogynem tényleges, negyvenfős „háborúkat” nem lehet ezzel az apró kis szegmenssel pótolni vagy éppen összehasonlítani. Ugyanis egyértelműen utóbbiak szolgálják a játék fő gerincét, tartalmát, ami képes lehet a vásárlókat tartós ideig a képernyő elé szegezni.
Játékmódból pedig papíron van dögivel. Ha valaki a hagyományos vérengzéseket kedveli, annak a Blast lesz a kedvence, aki a zászlóvadászat és Domination módokon nevelkedett, annak a Cargo, a Droid Run vagy éppen a Drop Zone a nyerő választás. Ha pedig inkább a jól ismert hősökkel csatároznánk, a Hero Hunt és a Heroes vs Villains nyújt kellemes kikapcsolódást: előbbinél egyvalaki az adott hős, míg a többiek vadásznak rá – aki megöli, az lesz a következő célpont; utóbbinál pedig három-három felállásban és néhány normál katonával kell összemérni a birodalmi és lázadói erőket. A Battlefieldekhez és a sok-sok főt megmozgató csatározásokhoz szokottaknak a Supremacy az ideális, továbbá a Walker Assault is kiváló választás lehet az AT-AT célpontok vagy éppen a lázadók oldalán álló generátorok likvidálásával. Ha pedig unjuk már a földi csatározást, a Fighter Squadron még mindig ott van a repkedéshez, még az Ezeréves Sólyom is tiszteletét teszi a frontvonalon.
Mindezek mellett van némi fejlődési lehetőség is. Profilunkkal szintet léphetünk, a tapasztalati pontok után kapott fizetőeszközből pedig fegyvereket, speciális képességkártyákat (pajzs, robbanószer, lőfegyver, gépek elleni megnövelt támadási esély, pontosabb célzás stb.) vásárolhatunk, emberünknek új külsőt kölcsönözhetünk. Persze a legjobb cuccok a negyvenes szint után nyílnak meg, aminek köszönhetően legalább kapunk némi ösztönzést arra vonatkozóan, miért is kellene sokszor tízórányi időt beleölnünk az online mérkőzésekbe. Azonban ezen a téren senki se számítson nagy dolgokra! A sokadik Bajusz Mihály- és Szakáll Károly-ábrázat semmit nem tesz az élményhez, sőt még zavaróvá is válhat, de erről majd később. Ami még lényeges, az a pályákon elhelyezett extrák sokasága: ezekkel nem csak speciális támadási esélyeinket növelhetjük (akna, légitámadás, automata gépágyú), de így lelhetünk rá a bevethető hősökre vagy éppen a vezethető járművekre. Már ha támogatja ezeket a játékmód, ezzel kapcsolatban azonban a menüben minden információt megtalálhatunk.
Noha alapjáraton FPS-ről beszélünk, meglehetősen szórakoztató egy-egy ismertebb karakter bőrébe bújni, aminek hála külső nézetből Darth Vader fojtogatásával és kardhajításával, Luke hatalmas vetődéseivel, Palpatine áramozásával, Boba Fett lángszórójával rengeteg gyanútlan harcost tehetünk el láb alól. Leia Organa ezúttal (is) kicsit kilóg a sorból, talán ő a leggyengébb láncszem, ráadásul úgy, hogy még Han Solo is ütősebb segítséggé válhat a nagy lövöldözések alatt. A járművek a hősökhöz hasonlóan könnyen kiismerhetők, gyorsan bele lehet szokni az irányításukba, az AT-ST vezetésével rövid időn belül elvehetjük a lázadók önbizalmát (bár az önfeláldozóbbak hajlamosak egyszerűen belénk repülni, ami nem túl nagy öröm), az Interceptor, a Tie Fighter vagy éppen az X-Wing pedig értelemszerűen egészen másfajta stratégiát igényel, mint a többi rendelkezésre álló eszköz. Kiemelném még a 74-Z Speedert is, bár ennek a játékban nem vesszük nagy hasznát a gyorsabb közlekedésen túl (mondjuk 100-150 méterre a célponttól ez is sokat számít), a betanító szegmenses üldözés a teljes játék egyik leghatásosabb és legjobb pillanata.
Baljós árnyak
Jöjjön az a bizonyos fekete leves! Azt hiszem, sokat elmond a tény, hogy másfél-két óra battlefrontozás után szinte sírva szaladtam vissza a Black Ops aktuális részéhez, hogy tovább presztízseljek. Sőt, úgy általában ennyi idő a maximum, amit jó szájíz mellett el tudunk tölteni a játék társaságában – előtte és utána mindenképpen szünetet kell tartani. Nem azért, mert annyira rossz, elvégre a filmekből átvett rengeteg hanghatás, a zene, a látvány önmagáért beszél. Hatalmas élmény a rohamosztagosok csapatában rohanni a hófödte buckák között, a Tatuinon, netán az Endor erdejének árnyékában, miközben evokok sikítoznak a magasban… aztán megszólal egy jól ismert dallam, Darth Vader vagy Luke Skywalker ugrik elő a semmiből, hogy fénykardjával szétcsapjon támadói között, bejön a képbe egy AT-ST, ami elől mindenki menekül… és lehetne még folytatni a sort, hogy miféle hatalmas, monumentális élményben lehet részünk a program társaságában.
Az örömbe azonban rengeteg üröm is vegyül. Kezdjük azzal, hogy bármennyire is szép ez így leírva, akármennyire is szeretnénk imádni a Battlefrontot, egész egyszerűen valami hiányzik belőle. Valami kis plusz. Adva volt minden, hogy borzongva és ujjongva nyomkodjuk a kontrollert és a billentyűzetet, miközben visszavedlünk gyermekké, de nem így történt. Néha-néha elmosolyodunk, egy-egy jó kis kikacsintásnál, easter eggnél biccentünk egyet a fejlesztők felé, és… nagyjából ennyi. Valami kampányféleség ezúttal például kifejezetten hiányzik. Az alapok adottak voltak hozzá, a tessék-lássék elkészített betanító missziók alapján sokat nem is kellett volna dolgozni ahhoz, hogy a mozik legemlékezetesebb jeleneteit saját szemszögből éljük át, ezek mégis teljesen kimaradtak, ami nagyon nagy fájó pont a külcsín és a technikai megvalósítás ismeretében. Nem utolsó sorban értem én, hogy a személyes beállítások fontosak és jó dolog saját külsőt adni a játékokban karaktereinknek, de azzal, hogy egy rohamosztagosra is ilyen-olyan arcot tehetünk, mindösszesen azt sikerült elérni, hogy a fedezékből kikukucskáló ellent sokszor bajtársnak hisszük, ami egyenes út az elhalálozáshoz és a nagymértékű kavarodáshoz, káoszhoz. Ezután már az sem meglepő, hogy kétfős brigádokat hozhatunk csak létre a pajti-rendszerrel, aminek hála rengetegszer fogunk 100-200 métereket szaladgálni, ami egy kiélezett küzdelemben egyenes út a vesztéshez.
Egyértelmű az is, hogy a DICE ezúttal elég erőteljesen az alkalmi játékosokat célozta meg, nyilván a soron következő filmbemutató apropójából. A keményvonalas játékmód ezért elmaradt, lőhetjük az ellent, amíg bele nem ég a fegyver a kezünkbe. Valamint a Battlefield-játékokból ismerős Battlelog is teljesen le lett csupaszítva: a tartalmi szűrés gondokba ütközik, jóval puritánabb opciókat adva a játékos kezébe, mint amit megszokhatott. A következő pont, amit muszáj megemlítenem: sok esetben olyan érzésem támadt, hogy a korai Battlefrontok pályái egyszerűen újra lettek húzva az egyébként kiválóan teljesítő grafikus motorral, majd a BF-sorozat fejlesztéseinek beépítésével néhány extra hozzávalót kapott az így megszülető, aktualizált verzió. Összehasonlítva a 11 éves változattal nem egyszer déjá vu élményünk lehet az eredményt látva. Ami azonban a legnagyobb baj: egész egyszerűen egy fél játékot kapunk egy teljes áráért cserébe, hiszen a 12 lehetséges pálya összesen négy helyszínből táplálkozik kisebb és nagyobb variánsokban, ha pedig ennél többet szeretnénk, ahhoz meg kell vennünk ismételten egy teljes cím ellenértékéért a kiegészítőket tartalmazó szezonbérletet is.
A gyermekkor vége
A Star Wars Battlefront fantasztikus és örökérvényű élmény lehetett volna, hisz gyakorlatilag minden eleme adott volt ehhez. Amennyiben a grafikai megvalósítást nézzük, elégedetten csettinthetünk, miközben csatazajban és lézerfényben fürödve vágtázunk végig a pályákon. Éppen ezért fájó azt nézni, amit a kiadó művelt a megjelenéssel: tulajdonképpen lecsupaszította a tartalmat egy féltermékére, hogy majd további fizetségek fejében elérhetővé tegyék mindazt, amit alapból illő lett volna nyújtani.
Sok-sok órát beleölve a programba arra jutunk, hogy nemet mondunk erre az üzleti modellre, elvégre tartalmas online lövöldéből az év végén nincs hiány, ráadásul nem mindenhol próbálják összesen négy helyszínnel kiszúrni a rajongók szemét. A DICE alkotása elvileg nekik készült, de pontosan őket veszi semmibe. És erre bizony játékosként sem bólinthatunk rá.
Lehetne a teszt végén egy izmos kilencvenszázalékos értékelés a külső, a fantasztikus hangzás (javasolt a teljes élmény érdekében egy komolyabb hangrendszer, netán egy 7.1-es füles használata, mert tényleg káprázatos az eredmény, amit ezen a téren kapunk) és nagyjából a hangulatnak köszönhetően. De akkor a vásárlókat semmibe vevő üzletpolitikára is rábólintanék, ami nem célom. A Battlefront tehát alapvetően jó lenne, szeretném is imádni, ám egy alapos leakciózásig mindenkit türelemre intenék. Avagy akkor javaslom a játék beszerzését, ha a szezonbérletet már fél áron vagy éppen ingyen osztogatják az alapverzió mellé.
és ha tetszik megveszed.letölteni nem lehet.